Isten atyai szeretetével fölvesz minket gondoskodó karjába, mint anya a piciny gyermekét. Ránk mosolyog, de mi eltoljuk magunkat tőle: - Nem kell segítség, majd mi magunk!" - Kiszabadulunk Isten meleg karjai közül, és lepottyanunk a hideg földre. - Fáj.
Fáj nekünk, de főleg Istennek.

Isten gyorsan utánunk nyúl, hogy visszavegyen, de rácsapunk szent kezére: - Látod?! Ezt is te csináltad! - és bömböljük sértődötten.
Elindulunk a homályba, távolodva a Szeretettől, de Isten hozzánk szól: - Ne menj gyermekem, mert bajod esik..., gyere vissza kérlek.
- No, már tilt is, nemcsak szenvedést okoz! Hát ez nem igaz! - mormogunk orrunk alatt - Még hogy ezt ne csináljam, azt ne csináljam!
Megyünk tovább, a homály után be a sötétségbe. - Ez az! Itt már nem lát minket, most már bármit csinálhatunk, de jó!!!
Sötét van már, és egy szakadék felé igyekszünk, de a sötétség miatt nem látjuk azt. Élvezzük a rejtőzködést: minél sötétebb, annál több titkos vágy szabadulhat fel, a hibáim sem látszanak... Egyre közelebb a szakadékhoz...
- Kérlek, ne menj!
- Ez nem igaz! Már megint! Nem lehet tőle szabadulni?! Még mindig lát?! Menjünk, szaladjunk még beljebb: abban a sötétben már csak nem lát minket!
Isten látja, hogy az a legsötétebb rész már a szakadék, a teljes semmi: - Kérlek, ne menj oda -, majd atyai kezével elénk rak egy követ szívének óvó szeretetével, nehogy elérjük a véget, a teljes sötétséget.
Megbotlunk benne. De fölállva a földről, az öklünket kezdjük rázni Isten felé: - Te csak bajt okozol nekünk, és mindig csak fenyegetsz és tiltasz!
Majd még gyorsabb iramba kezdünk, hogy még jobban megszabaduljunk a fénytől, a hangtól... a szakadék már nagyon közel...
Egy újabb kő. Puff! Ez már nagyobb volt.
- MIÉRT, mond miért csinálod?! Most örülsz, hogy szenvedek?!... Ha tényleg szeretnél, nem állnál mindig utamba, nem okoznál gondot, és végre eljutnék oda, ahol már Te sem látsz!
Újra fölállunk, s tovább futunk a vég felé. Már csak 5 méter a szakadék, már csak 4, ...csak 3...2...1...ez az!!!!! - Puff!
Isten kezébe ütköztünk. - De nagyon. Sajog a fejünk, teljesen összetörtek vagyunk, főleg a vágyaink, ...amelyek nem teljesültek be, ...Isten miatt! ...Mint mindig! Ő az, aki állandóan csak akadályozott, ő a hibás! Igen: Ő a hibás mindenért, Ő az oka mindennek!!! Miért nem engedte, hogy boldog legyek, miért nem hagyott békén?! MIÉRT - MIÉRT - MIÉRT?!
És egyszer csak megmozdul a Nagy Kéz. A fal, ami megakadályozott, hogy beteljesüljön - megmozdul, és szép lassan elkezd fölemelkedni. A kezéből fény árad, és ahogy emelkedik, döbbenten vesszük észre, hogy hol is vagyunk.
- Jézusom! Ez egy... ez egy... ez egy SZAKADÉK! ...És én végig e felé rohantam?!!!!... - állunk meredten.
Isten pedig csak mosolyog.
- Te tudtad?!" - nézünk föl értetlenül.
Isten még kedvesebben mosolyog. Majd hirtelen megvilágosodik minden!
- Jézusom!!! A kövek... az akadályok... a Hangod... Úristen!... és én meg végig szidtalak. Isten mosolya még csodálatosabb, szinte már ragyog, mi pedig sírunk és sírunk, hogy mit tettünk azzal, aki végig mellettünk volt, aki simogató hangjával, szívének csodálatos gyöngyeivel, és végül atyai, gyengéd kezével megakadályozta biztos halálunkat.
- BOCSÁSS MEG!!!! - zokogjuk, s nézünk föl szétsírt szemmel, majd a szeretettől sugárzó Isten újra kinyújtja irgalmas, megbocsátó karját felénk, mi pedig lesütött szemmel, sebes, remegő kezünkkel a Fény felé nyúlunk, Atyánk felé, majd elcsukló hangon még kinyögjük:
- Atyám... kérlek... vegyél fel engem! - És e pillanatban a két kéz összeér, az Atya fölveszi eltévedt fiát, karjába zárja, s e szent ölelésben beteljesül a gyermek vágya: megtalálta a BOLDOGSÁGÁT, mit a földön végig keresett, s e forró ölelés szeretetében egyesült szívük lángja oly erős, hogy többé már nem engedik el egymást, soha sem...

Fromann Richárd: