Történt egyszer, hogy az anyaméhben fiúgyermekek fogantak. Teltek a hetek, és a fiúcskák növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is:

- Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk?
Az ikrek elkezdték felfedezni világukat. Ahogy megtalálták a magzatzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal, és eljuttatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől:
- Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét!
Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek, az ikrek hirtelen észrevették, mennyire megváltoztak.
- Mit jelentsen ez? -kérdezte az egyik.
- Ez azt jelenti-felelte a másik-, hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik.
- De én egyáltalán nem akarok elmenni innen -viszonozta az első-, szeretnék mindig itt maradni!
- Csakhogy nincs más választásunk -felelte a másik. Talán van élet a születés után is!
- Milyen lehet az? – kérdezte kétkedve az első. -El fogjuk veszteni az életet jelentő magzatzsinórt, és a nélkül hogyan élhetnénk? Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet, és senki sem tért ide vissza, hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után. Nem a születés a vég?
Egyikük mély bánatba merült, és így szólt:
- Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben? Értelmetlen az egész. Talán még anya sem létezik.
- De kell hogy legyen! -tiltakozott a másik.- Különben hogyan kerültünk volna ide? És hogyan maradhattunk volna életben?
- Láttad-e már valaha anyánkat? -kérdezte az első. -Talán csak a képzeletünkben létezik! Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük életünket.
Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel. Végül is elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat, és kinyílt a szemük.

Tele tüdőből felordítottak: amit megláttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket is.