Valahol egy iskolában volt egy tanító, akit a gyermekek nem kedveltek. Azt hitték róla, hogy rideg és kemény természetű, s amikor csak tehették, igyekeztek bosszúságot szerezni neki. S ó, ha egy gyerekcsapat erre törekszik, bizony sok keserűséget tud okozni.
A mi tanítónknak is bőven volt része mindabban, ami jó tanító szívének fájhat.
Nos, egy napon az iskola játszóterén az egyik fiú súlyosan megsebesült. Néhányan futottak a tanítóért; ő minden dolgát félretéve sietett a sebesülthöz, s azonnal orvosért küldött. Aztán lehajolt a földön fekvő gyermekhez, fölvette karjaiba - ó de milyen gyöngéden! S milyen kedvesen, meleg hangon, mennyi szeretettel szólott hozzá, hogyan bátorította, vigasztalta, s milyen vigyázva kötözgette sebét...
A fiúk szemébe könny szökött, amikor tanítójuknak ezt a megindító gyöngédségét látták, és suttogni kezdtek egymás között: 'Nézd, hiszen szeret bennünket!'
Ettől az esettől kezdve megváltozott az iskola képe. A fiúk egészen másként néztek tanítójukra. Amennyire elhanyagolták dolgaikat korábban, annyira szorgalmasak lettek ezután; amennyire engedetlenek voltak azelőtt, annyira igyekeztek most már mindenben kedvébe járni tanítójuknak.
Mindezt a változást a szeretet csodálatos hatalma művelte.
Szerző: Hastings