A vemikek (más néven manók) apró faemberkék voltak. Mindegyiküket ugyanaz a mester,
Eli faragta, akinek a műhelye egy közeli dombról nézett le falujukra. Mindegyik faemberke
különbözött valamiben a többitől.

Voltak közöttük nagy orrúak, nagy szeműek, magasak,
alacsonyak, kalapot, vagy éppenséggel faragott kabátkát viselők. Két dologban voltak
hasonlók: mindnyájan ugyanabban a faluban éltek és mindegyikük Eli faragványa volt.
A vemikek minden napja, hasonlóképpen telt: matricákat ragasztottak egymásra. De nem
ám akárhogy! Mindegyiküknek volt egy doboza telis-tele aranyszínű csillagokkal, és egy
másik, amelyben csúnya, szürke matricákat tartottak. Egész nap fel s alá jártak az
utcákon, matricákat osztogatva a többi vemiknek. Csillagokat azok kaptak, akiknek a fája
simára csiszolt és szépen festett volt. De aki durvább fából készült, vagy testén megkopott
a festék, az bizony szürke pöttyöt kapott a többiektől. A tehetségeseknek is csillagmatrica
járt: azoknak, akik nehéz súlyokat tudtak a fejük fölé emelni, magas akadályokat ugrottak
át könnyedén, okosan tudtak beszélni, vagy szépen énekeltek. Őket mindenki
aranymatricával jutalmazta. Néhány faemberkét már teljesen elborítottak a fénylő csillagok
és a siker örömétől megrészegülve már nem is volt számukra más fontos, csak hogy újabb
és még több matricához jussanak. Mások azonban nem voltak ilyen ügyesek, ezért
társaiktól szüntelen szürke pöttyöket kaptak. Punchinello is az ügyetlenebbek közé
tartozott.. Hiába próbált ugyanolyan magasra ugrani, mint néhány vemik, neki sosem
sikerült. Ráadásul minden sikertelen próbálkozás után körbeállták a többiek és csak gyűlt
rajta a sok szürke matrica. Egyik próbálkozása után olyan szerencsétlenül esett, hogy
megrepedt a fája. Erre még több szürke pöttyöt aggattak rá. Amikor pedig próbálta volna
megmagyarázni az esés okát, valamit rosszul mondott és a többi vemik ezt is ronda
pöttyökkel büntette. Egy idő után már annyi volt rajta a szürkeség, hogy nem is igen mert
az utcára menni. Attól félt, hogy megint rosszul csinál valamit. Például előfordulhat, hogy
elfelejti felvenni a kalapját, vagy belelép egy pocsolyába. Akkor pedig újabb
szégyenmatricák kerülnek rá. Így is voltak már olyan vemikek, akik azért is adtak volna
neki szürke pöttyöt, mert olyan sok szürkeség gyűlt már össze rajta.
- Nem is érdemel mást - értettek egyet a többiek - nem egy jó vemik.
Kis idő múltán Punchinello maga is elhitte ezt, s mondogatta magában: ,,Nem vagyok én jó
vemik. Mi hasznom van nekem? Nem vagyok sem szép, sem bölcsen szóló, semmi
érzékem a zenéhez és még ugrani sem tudok. Senki sem örül nekem." Ha nagy ritkán
kimerészkedett, csak szürke pöttyös vemikekkel beszélgetett. Közöttük egy kicsivel jobban
érezte magát. De valahogy mégiscsak rossz volt így.
Egy napon furcsa dolog történt. Egy olyan vemikkel találkozott, amilyennel azelőtt még
soha. Ugyanolyan faragvány volt, mint ő, de ennek az emberkének nem voltak sem arany,
sem szürke matricái. Luciának hívták. Őrá is próbálták volna csillagokat ragasztani, de a
matricák egyszerűen nem maradtak meg rajta. Néhányan csodálták ezért a lányt és
szerették volna csillagocskákkal jutalmazni, de mind a földre hullott. Mások lenézték őt, de
hiába büntették volna szürke pöttyökkel, azok sem ragadtak meg rajta.
- Én is olyan szeretnék lenni! - gondolta Punchinello - nem akarom folyton mások ítéletét
hordozni magamon. Megkérdezte hát Luciát, mi a titka annak, hogy rajta sem a csillagok,
sem a ronda szürke pöttyök nem tapadnak meg.
- Egyszerű - mondta a lány - minden nap elmegyek Elihez.
- Elihez? - Igen, a fafaragóhoz. Beszélgetünk a műhelyében.
- Miért?- Menj el hozzá Te is. Majd meglátod. Mindig a műhelyében van, bármikor
meglátogathatod - válaszolta Lucia és vidáman szökdécselt tovább. 
- De hát akar egyáltalán találkozni velem ez az Eli? - kérdezte a furcsa vemiktől
Punchinello, de ezt a másik már nem hallotta. Így hát fogta magát és hazament. Leült
otthon az ablak mellé és nézte, hogyan osztogatják a faragványok a csillagokat és a
pöttyöket. ,,Nincs ez így rendjén" - mormogta maga elé, és elhatározta, hogy másnap
meglátogatja Elit.
Szűk ösvényen sétált a domb tetejéig. Amikor belépett a műhelybe elkerekedtek a szemei,
olyan hatalmas volt minden. A sámli akkora volt, mint ő maga. Nyújtózkodnia kellett, hogy
egyáltalán megláthassa a munkaasztal tetejét. Egy óriási kalapácsra tévedt a tekintete.
Nyelt egy nagyot, nagyon megijedt. ,,Jobb lesz inkább hazamennem!" - mondta, és már
éppen fordult volna vissza, amikor valaki a nevén szólította.
- Punchinello, te vagy az? - erős és mély volt ez a hang. A kis
faemberke megtorpant. - Punchinello! Milyen jó újra találkozni veled!
Gyere közelebb, hadd nézzelek meg! - Punchinello lassan megfordult
és ránézett a hatalmas, szakállas mesterre. - Te tudod a nevemet? -
csodálkozott a kis vemik. - Hát persze, hogy tudom. Jól ismerlek,
hiszen én faragtalak.
Eli lehajolt és feltette Punchinellot az asztalra. - Hmm - mormogta
sokatmondóan a mester, ahogy a szürke pöttyöket meglátta - látom
kaptál néhány rossz pontot. - Nem tehetek róla, Eli, én igazán
megpróbáltam nagyokat ugrani. - Nem kell mentegetődznöd
gyermekem. Nekem nem számít mit gondolnak rólad a többiek. -
Nem? - Nem bizony, és neked sem szabadna, hogy számítson. Kik
ők, hogy megítélnek téged? Hiszen ugyanolyan faragványok, mint te
vagy. Nem az a fontos, amit ők gondolnak felőled, hanem az, amit én

gondolok. És szerintem te nagyon is értékes kis vemik vagy. Punchinello elnevette magát.
- Értékes? Én? Miért? Sem gyors, sem ügyes, sem okos nem vagyok és már a festék is
pattogzik rólam. Miért számítanék én, neked, vagy bárki másnak? Eli Punchinellora nézett,
kezeit az apró favállacskákra tette és lassan ezt mondta: ,,Mert én teremtettelek téged és
az enyém vagy. Ezért vagy nekem fontos."
Punchinellora még senki nem nézett ilyen szeretettel. És pont a mester, aki őt kifaragta.
Nem is tudta, mit mondjon.
- Minden nap vártam, hogy elgyere - mondta Eli.
- Azért jöttem, mert találkoztam egy olyan vemikkel, akiről leperegtek a csillagok, meg a
szürke pöttyök.
- Tudom, mesélte, hogy találkoztatok.
- Őrajta miért nem tapadnak meg a matricák?
- Mert ő úgy döntött, hogy az én véleményem sokkal fontosabb a többi vemik
véleményénél. A matricák csak akkor maradnak rajtad, ha hagyod őket - Hogyan?
- Csak akkor ragadnak rád, ha számít neked a többiek véleménye. De minél inkább bízol
az én szeretetemben, annál kevésbé foglalkoztatnak az ő ragasztványaik.
- Nem egészen értelek.
- Majd megérted, de időbe telik. Nagyon sok szégyenpötty van rajtad. De azért gyere csak
el minden nap, had emlékeztesselek, milyen fontos is vagy nekem. - Eli felemelte
Punchinellot a műhelypadról és letette a földre. A kis vemik elindult az ajtó felé.
- Emlékezz arra, amit mondtam neked. Nagyon is értékes vagy. Hiszen én teremtettelek.
És én nem követek el hibákat. Punchinello már nem állt meg, de magában azt gondolta:
,,Azt hiszem tényleg így gondolja." És egy szürke pötty lehullt ekkor a porba. (Max Lucado)