Réges-régen egy kislány súlyosan megbetegedett. Állapota napról-napra romlott. Szülei felkeresték a legjobb orvosokat, akik minden tőlük telhetőt megtettek, de mindhiába. Betegségére nem találtak gyógyírt.

Teltek a napok és a kislány ereje fogyni kezdett. Étvágytalanná, szótlanná vált, arca halovány lett, és ágynak dőlt. Magához intette aggódó szüleit és ezt mondta nekik: Drága édesanyám, drága édesapám! Nagyon beteg vagyok, fogytán minden erőm. Érzem nemsokára elhagylak benneteket. Ha az ágyamból kinézek az ablakomon át, látok egy terebélyes fát, rajta sok-sok zöld levéllel. Mire ennek a fának az utolsó levele is lehull, én sem leszek már köztetek. Eljött a nyár, majd beköszöntött az ősz. A levelek megsárgultak és hullani kezdtek a fáról. A kislány már nem tudott felkelni az ágyából, csak onnan tekintett ki bánatosan az ablaka előtt álló fa leveleinek táncát követve. Tél lett és hideg. Egy jeges szélvihar lesöpörte a fáról a maradék leveleket. Kivéve egyet, egyetlenegyet. Az az egyetlen árva falevél, a legádázabb telet és hózivatart is túlélte. A kislány ahányszor kitekintett az ablakon, mindig ott látta fent a fa koronájának közelében. Ki tavaszodott, a terebélyes fát újra zöldellő levelek lepték el. És a kislány csodák csodájára jobban lett. Állapota napról-napra javult, ereje lassan vissza tért, míg egy napon gyógyultan kelhetett ki az ágyából. Oda sétált az ablakához és ekkor vette csak észre, hogy valaki oda festett egy levelet.