A svájci Wallis kanton a nagyszerű Eivistalban fekszik. Régen itt pogányok éltek és a püspök hiába küldött papokat az evangélium hirdetésére, de egyik sem jött vissza, mert mindegyiket kegyetlenül megölték.

Egy bátor lovag Freiherr Witschard fogadalmat tett, hogy addig nem vágja le a haját és a szakállát, míg az Eivischtal népét le nem győzi. Hadjáratot indított, de olyan túlerővel találta magát szembe, hogy üldöztetve visszavonult.

Belátták, hogy csupán fegyverrel nem győzhetnek. Ekkor egy Zacheo nevű nyomorék törpe hozzájuk ment és azt mondta, hogy ő az evangélium erejével legyőzheti. Kinevették, de ő csak tovább erősködött és meggyőzte őket.
A törpe az egész éjszakát imádkozással töltötte és reggel útnak indult hóna alatt az evangéliumi füzetecskékkel, elbúcsúzva édesanyjától. Mikor megérkezett a törzs lakói barátságosan fogadták, hiszen ismerték, mert három évig volt a foglyuk. Csak az idős vezető maradt komoly és megparancsolta, hogy dobják a gleccser hasadékába, mert az ősi törvények szerint a hívatlan vendéggel ezt kell tenni.
Zacheo egyességet ajánlott fel nekik. Elolvas nekik egy könyvet, és utána megölhetik. Nyomban fel is olvasott egy részt a bibliából a Lázár feltámasztásának történetét. Az emberek szívesen hallgatták és a vezető is beleegyezett.
Egyszer egy héten, a pihenőnapjukon felolvasott egy részt a bibliából és gondosan elmagyarázta nekik és ez így történt néhány évig, míg a könyv végére ért. A bárd, az énekszerző sem volt tétlen és a történetek alapján énekeket szerzett és énekelte és tanította mindenhol. Gyakran egészen éjfélig ültek a háza előtt, hogy az énekeket megtanulják, és vidáman énekeljenek.
Isten Igéje nem volt tétlen és munkálkodni kezdett a szívükbe. Megismerték a fájdalmak emberének pillantását, aki az ő életét adta, hogy a bűnösöket megváltsa.
Az idős, kemény vezető is érezte az ő lelkének nyugtalanságát, amely éjjel és nappal nyomasztotta. Küzdött ellene, de nem volt eredménye. Végül ezt az istenek haragjának tekintette és elhatározta, hogy véget vet ennek.
Amint Zacheo elolvasta a János evangéliumának az utolsó fejezetét, megparancsolta, hogy a könyvet kössék a nyakába és dobják a gleccser szakadékába. Zacheo nem félt a haláltól, és mint Istvánnak tündöklött az arca, mint az angyalé.
Szinte mindenki elkísérte az „utolsó” útján, és míg mentek Zacheo kérte őket, hogy higgyenek Krisztusban. A szegény Zacheot bedobták egy mély hasadékba és a nép hamar elsietett, nehogy a haragvó istenek őket is elnyeljék.
Zacheo azonban nem esett nagyon mélyre, hanem egy keskeny jéghasadékon fennakadt. Miután feleszmélt, lelkét az Úr kezébe ajánlotta és elindult lefelé a jégfalon. A nyakába kötött könyv igen akadályozta a mászásban, de inkább az életét is odaadta volna, mint a könyvet eldobja magától. Félig megfagyva és megdermedve ért a gleccser aljához és onnan a hideg patakon keresztül kiért a gleccserbõl. Ezek után elmenekülhetett volna, de ő visszament, hogy a munkáját befejezze.
A nép éppen együtt volt és a történtekről beszélgettek, mikor Zacheo megérkezett. Nagyon megijedtek, és leestek elé, de ő megtiltotta nekik, hogy imádják. Elmondta, hogy az Úr megszabadította őt a gleccsersírból, és csak egy Isten van, a Jézus Krisztus, azért Őt imádjátok.
Alig mondta ki ezeket a szavakat az egész népujjongásba tört ki és diadallal a vállukra emelték a törpét, és a vezető házához vitték. Az agg vezérnek elmesélték a csodát, aki szívében igen megrendült és kimenve a néphez azt kiáltotta, hogy mostantól fogva Jézus a mi Istenünk.
Követeket küldöttek a püspökhöz, hogy küldjön papokat, mert a völgy lakói elvetették a pogány isteneket.

Az Úrnak munkája pedig megújultan és feltartóztatatlanul ment tovább.