Egy hideg vasárnapon történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek valamit sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe. Ahogy közelebb értem, észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának.

Már majdnem egészen lefeküdt, mintha aludna. Egy hosszú, nagyon rongyos viharkabát volt rajta és egy kalap a fejére húzva, hogy már az arcát sem lehetett látni. Egy kb. 30 éves cipő volt rajta, ami olyan kicsi volt rá, hogy kilógtak a lábujjai. Gondoltam, hogy hajléktalan és hogy alszik, így bementem a templom ajtaján. Bent elkezdtünk beszélgetni. Szóba került a kint fekvő hajléktalan is. Az emberek csak mosolyogtak és suttogtak, de senki sem volt hajlandó behívni, hogy üljön le. Én sem.

Néhány perc múlva elkezdődött az istentisztelet. Mindenki a prédikátort várta, hogy foglalja el a helyét, és szóljon az Igéből, amikor kinyílt az ajtó. Bejött a hajléktalan, fejét lehajtva végigsétált a padok között. Az emberek zavarban voltak és suttogtak, meg arcokat vágtak. Végigment a szószékig, ahol aztán levette a kalapját és a kabátját. Elszorult a szívem. Ott állt a prédikátorunk… ő volt a hajléktalan. Senki sem szólt egy árva szót sem. A prédikátor elővette a Bibliáját és letette.

 „Testvéreim, azt hiszem, nem kell mondanom, hogy miről fogok ma prédikálni.”
 Aztán elkezdett énekelni egy éneket, amelynek így hangzottak a szavai:

"Ha tudok segíteni valakin,
amint elmegyek mellette,
ha tudok egy bátorító szót,
ami bizakodóvá tette,
ha meg tudom mutatni,
hogy az ő útja helytelen,
akkor már nem hiábavaló az életem."
Vajon hiábavaló az én életem?

Jakab 4,17.: "Aki tehát tudna jót tenni és nem tesz, az vétkezik."