Egyszer volt, hol nem volt, a világ kellős közepén volt az Összevisszaság. Itt élt a Vándor, aki egy idő után elhatározta, hogy világot látni megy.
Egy borongós hajnalon útra kelt, már sok utat bejárt, s igen megszomjazott.

Látott egy gyönyörű palotát, az volt ki írva rá: Kapzsiság.
Bekopogott, s illendően kért egy pohár vizet.
A Kapzsiság azt mondta: Ha három napig ingyen szolgálsz engem, adok!

A vándor továbbment, szomjasan.

Nemsokára megint látott egy nagy házat. Az volt kiírva rá: Gőg.
Bekopogott illendően, s kért egy falat kenyeret.
A Gőg ráförmedt: Mit képzelsz magadról, hogy ilyen koszosan, rongyosan megfogod az ajtókilincsemet! Takarodj innen!

A vándor továbbment, éhesen.

A következő házra az volt kiírva: Szépség.
Bekopogott illendően, s kérte, hogy megpihenhessen, mert a hosszú vándorlása alatt kisebesedett a lába.
Nem maradhatsz itt! Mondta a szépség határozottan. Ahhoz túlságosan csúnya vagy!

A vándor továbbment. Sebes lábbal.

Már nagyon szenvedett: éhes volt, és szomjas, lábai sebesek a hosszú vándorlástól. Elhagyta az ereje, s leroskadt az út porába.
Ekkor lehajolt hozzá Valaki, puha kezével végigsimított a homlokán, talpra segítette, és hazavitte magához. Etette, táplálta, meggyógyította. A Vándor, amikor meggyógyult, kiment a kis kunyhó ajtaján, s megnézte a ház feliratát.

Az volt kiírva rá: SZERETET.