Valahol egy iskolában volt egy tanító, akit a gyermekek nem kedveltek. Azt hitték róla, hogy rideg és kemény természetű, s amikor csak tehették, igyekeztek bosszúságot szerezni neki. S ó, ha egy gyerekcsapat erre törekszik, bizony sok keserűséget tud okozni.
Kedves, meghitt, 13-14 évvel ezelőtti történetre emlékezem… Kicsi kezeivel megfogta az arcomat és maga felé fordította.
Éreztem bőre bársonyosságát, ahogy vékony ujjacskáival megérintett az állam. Volt benne valami halaszthatatlan sürgetés. Kisfiam látni akarta a tekintetemet. Ahogy odafordultam hozzá, észrevettem szemeiben a boldog várakozást. Szinte sóvárogva mondta:
Egy csodálatos nap múlt el! Az utolsó sugarak csillantak meg a Galileai tenger hullámain, mielőtt a Nap végleg lebukott volna a sziklák mögött. A hegyek felől hűs szellő kezdett fújni, mint forró nap után a felüdülést adó hűvös éjszaka ígérete.
Sudár női alak árnyéka vetődött a falra, amint nehéz kőkorsót cipelt be a házba. Léptei halkan sercegtek a homokos ösvényen.
- Te vagy az, Mária? – érdeklődött egy kedves hang az előkészített zöldséges tál mellől.
Tél volt, 1946 adventjének első vasárnapja. Feleségem egyik beszerző útja alkalmával utolsó damaszt ágynemű garnitúránkat vidéken elcserélte. Fél kiló liszt, negyed liter olaj s egy marék cukor volt még abból, amit kapott érte.
Még a dagadt Han Bingli, csúfnevén „Nagy Vas” is eljött, aki Ottokár halála után csatlakozott a bandához. Fényesre krómozott békebeli tűzoltósisakjában szórakozottan majszolta szokásos óriás hamburgerjét öreg Harley Davidsonja nyergében.
A kislányt Jeanne- nak hívták. Tíz éves volt és félvér, egy francia prémkereskedő és egy keresztény indián asszony törvényes gyermeke. Immár árva. Édesanyja röviddel a szülés után meghalt.