Isten atyai szeretetével fölvesz minket gondoskodó karjába, mint anya a piciny gyermekét. Ránk mosolyog, de mi eltoljuk magunkat tőle: - Nem kell segítség, majd mi magunk!" - Kiszabadulunk Isten meleg karjai közül, és lepottyanunk a hideg földre. - Fáj.
Fáj nekünk, de főleg Istennek.
Őszi alkony homálya szállt az észak-svéd tanya körüli mezőkre, földekre. A levegő elég hűvös volt, ami északon szeptemberben igen gyakori, és az ég szürkéskék színbe öltözött, jelezve az első éjszakai fagyot. A ház melletti kertben fiatal ember állt, és az eget szemlélte, nyilván gondjai voltak.
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet?
Történetünk címe egy ismert közmondás.
Ugyan ki látott már rossz embert virágot öntözni, gondozni és bennük gyönyörködni?
Élt valamelyik kolostorban egy szerzetes, aki minden este fáradtan és kimerülve tért nyugovóra. Egyszer meg is kérdezte tőle egy apát, hogy mi az oka ennek:
Egy gyermeket elküldött bevásárolni az édesanyja. Pontos volt és figyelmes. A fűszeres, hogy megjutalmazza, levett a polcról egy nagy cukros dobozt, kinyitotta és megkínálta a gyermeket: -Vegyél kicsim!
Milyen különös! A nagy város egyébként lármás utcái ilyenkor egészen kihaltak. Sötéten meredeznek a házak az éjszakában, a fények halványan égnek a ködben. Didergek. Útban vagyok a kórház felé.
Emlékszel-e még... mikor voltál utoljára itt velem? Itt csöndben, rám figyelve? Mikor szakítottál időt arra, hogy velem legyél, csak velem?! Gondolsz néha arra, hogy szeretlek? Szeretlek, mert enyém vagy, szeretlek, mert én teremtettelek.