A vemikek (más néven manók) apró faemberkék voltak. Mindegyiküket ugyanaz a mester,
Eli faragta, akinek a műhelye egy közeli dombról nézett le falujukra. Mindegyik faemberke
különbözött valamiben a többitől.
Hallottál már arról az idős hölgyről, aki házalóként kereste kenyerét? Mindig, amikor keresztúthoz ért, feldobott egy gyufaszálat a levegőbe. Arra indult el, amerre mutatott a gyufaszál, amikor földet ért.
A kómában fekvő asszony haldoklott. Hirtelen az volt az érzése, hogy felvitték az égbe, és ott állt a bírói szék előtt.
- Ki vagy te? - kérdezte egy hang.
Gyönyörűséges, szép kis palotában élt Ezüstke. Azért hívták így, mert olyan ezüstös színe volt a hajának, mint nyári éjszakákon a holdvilág fényének. Édesanyja, Pirinyó hercegnőcske mondta is neki:
- Nincs nálad szebb kisleány hetedhét országban én gyönyörűséges Ezüstkém.
Volt egyszer egy kicsit fa, amit a kertész és a felesége ültettek. Nem telt el sok idő, és máris lehetett látni, amint az első zöld hajtás szelíden kibújt a földből. A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt egy igazi fa, először pillantotta meg a Napot.
Az ókori Görögországban Szókratészt nagy becsben tartották tudása miatt. Egy nap egy ismerősével futott össze az utcán, aki azt mondta:
-Szókratész, akarod tudni, hogy mit hallottam a legjobb barátodról?
Igen szegény öregembernek minden pénze elfogyott. Hiába kért ettől is, attól is, mindenki sajnálkozott, mentegetődzött, ígérgetett, de egy vasat se adott. Mit tegyen? Levelet írt a jó Istennek.